A jó minőségű, tartós, fehér anyagra változatos mintákat visznek föl

A kékfestés a kelmefestés egyik jellegzetes ága: a nyersárut – rendszerint jó minőségű, tartós, fehér anyagot – kékre festik, változatos mintákat visznek föl rá. A történelmi Magyarország területén 400 kékfestő dinasztia működött. A második világháború végére 15 maradt, a kommunista rendszer végét 8-an érték meg.

Nem nyúlt meg, nem ment össze, nem fakult ki

Ezzel a technikával évszázadokon át a munkás hétköznapokra használt viseletet állították elő. Szép volt, és tartós – szemben a gyári holmival, mert ott olcsó kartonra festették a mintákat. Az Alföldön kék gatyában arattak a férfiak, festőruhában szedték a markot a nők – több éven át kibírta a strapát és a sűrű mosást ez a ruha. Nem nyúlt ki, nem ment össze, nem fakult ki – ezért maradhatott fenn évszázadokon át.

De azért ma már többnyire egynyári kínai ruhában járnak az emberek – vetem közbe. A 80 éves Kovács Miklós azt mondja: amit mi itt kínai ruhának ismerünk, az silány és olcsó – mert az árban akarnak versenyezni nálunk a kereskedők. De a pakisztáni és a kínai textilipar az angoloktól tanulta a technikát – ma is képesek csúcsminőségre, de azt nem a filléres piacon lehet megtalálni.

Kovács Miklós nemcsak készíti, hanem viseli is a festőruhát

Kovács Miklósnak már az ükapja is kékfestő volt. Apáról fiúra szálltak a szakmai fogások és a gépek. A tiszakécskei kékfestő műhelye olyan, akár egy működő ipari műemlék: a mechanikus gépek, rafinált fogaskerék-áttétek, ívesen formált vas-alkatrészek a szemet is gyönyörködtetik. Sokféle mintát használnak – kicsit, nagyot, bordűröset – de mindegyik indigókék.

A dióbaba szoknyája

– Egyszer fölhívott egy budapesti szálloda vezetője – meséli Kovács Miklós. – Azt kérte, hogy a kékfestő mintákkal, gépekkel fessünk meg neki pár ezer méter kelmét barnára. Az a szín illik ugyanis a szálloda belsejéhez. A mi gépeinken mindig csak kéket festettünk. Kéket a kékfestőtől! Megkérdeztem, átveszi-e az árut, ha véletlenül keveredik a gépről a barna közé egy kis maradék kék festék. Dehogy veszi át, hát hogy nézne az ki? Így nem is lett üzlet: nem lettünk barnafestők.

Ma már nem kézzel aratnak, fizikai munkára sem kékfestett ruhát használnak. Kovács Miklós legnagyobb megrendelői mostanában az éttermek. A lajosmizsei Tanyacsárda például évente több száz terítőt vásárol. Készítenek ruhát tánccsoportoknak, ajándékboltoknak. A kékfestő szerint nagyon jó vevőik a nyugdíjas énekkarok: a megtermett idős asszonyok fellépő ruhájához bőven fogy a kelme. Kovács Miklós lánya Szentendrén működtet kékfestő üzletet, ahol hagyományos technikával készült, de régen sohasem használt termékeket kínálnak. A fazékfül-fogó kesztyű, a vázában a textil tulipán, vagy a dióbaba szoknyája is kékfestett kelméből készül.

A kék indigó megszépíti az asszonyok bőrét

– Jártunk vásározni, és a vevők majd’ lehúzták a lányomról a kékfestő szoknyát – meséli Kovács Miklós. – Tudni kell, hogy régen a kékfestők nem varrtak, mert azt rangon alulinak tartották. Tiszakécskén 52 paraszt varrónő dolgozott az én fiatal koromban – ennek azonban vége. A lányom megtörte a hagyományt: ő már a legkülönbözőbb termékeket varrja kékfestett kelméből. Most találja ki, de olyanok, mintha száz éve léteznének.

Kovács Miklós tiszakécskei műhelyében évente 2 ezer látogató fordul meg, előre egyeztetett időpontokban. Jönnek iskolai kirándulócsoportok, hazai és külföldi turisták. Egy amerikai nyugdíjas csoport minden évben meglátogatja a műhelyét. Megszállnak a debreceni Arany Bikában, megnézik a Hortobágyon a délibábot, aztán irány Tiszakécske.

– Mesélek nekik a kék beduinokról, akik a sivatagban a napi 50 fokos hőingadozás miatt használnak festőruhát. A szépkorú hölgyek azt a részt hallgatják a legszívesebben, amikor ott tartok, hogy a kék indigó mennyire megszépíti az asszonyok bőrét.

Tanács István